A csehek és Kapás Bogi is a legjobb formájukat hozzák majd! | 24.hu
Aki kizárólag drámát ígérő történetekbe kezd bele, annak nem ajánlom a Kapás Boglárka visszavonulása alkalmából készült interjút, amelyet Kálnoki Kis Attila készített: ha van szöveg, helyzet, ív, amiből süt a kiegyensúlyozottság, az ez. Kiderül belőle, miért egy gyerekkori versenye a meghatározó élménye mind közül, hogyan lehet olimpiai bronzzal is elégedetten élni egy aranyfetisiszta országban (világbajnoki arany birtokában nyilván nem teljesen megoldhatatlan), és hogy nekünk is jusson belőle remény, az is: nincs olyan, hogy valakiről már a medenceparton eldől, úszóalkat-e. Persze ha valaki húsz év szálkásítás után 52 kiló, és magától siklik, ha vizet ér, úgy könnyebb ilyeneket mondani. (A győzelem receptje röviden azoknak, akik nem szeretnek sokat olvasni: az első felét eléggé meg kell nyomni, aztán a második felét még jobban.)
A liberálisok köreiben kezdte pályafutását a nemzetközi színtéren, elcsábította a szocialisták szavazóit, mára pedig a jobbközép színeit öltötte magára. Pártja ideológiája azonban olyan változékony, mint a széljárás: éppen attól függ, milyen hangulatban ébred. Ha valami váratlan történne vele, tábora valószínűleg összeomlana - ki is lehet ez? Igen, azok voltak a nyerők, akik Andrej Babiš, a jövő évben valószínűleg újra hatalomra törő egykori cseh miniszterelnök nevét mondták. Tanulságos olvasmány Inkei Bence Jiří Pehe elemzővel folytatott beszélgetése, aki Václav Havel egykori kabinetfőnöke volt és az amerikai emigráció szülötte. Kiderül belőle, hogy egy tízmilliós kelet-európai országban alternatív narratívák mentén több, jól látható szélsőjobboldali pártot is létre lehet hozni; hogy a cseh politikai táj is egyre inkább vezető személyiségekre fókuszál (ami meglepő); és hogy számos garancia áll rendelkezésre arra, hogy Csehországot nemcsak orbáni, de kaczynski szintű dominancia sem fenyegeti Babiš révén.
Az egyik aspektus, hogy ő valójában egy ideológiától mentes politikai vállalkozó, aki nyugati üzleti érdekeltségekkel is bír. Így hát, ha minden nyugat-európai ország vezetésére egyenként rátolná a házát, saját magát hozná nehéz helyzetbe. A másik fontos tényező, hogy a cseh parlament kétszintű, és a szenátusi választásokon a részvételi arány jellemzően alacsonyabb. Az ottani pragmatikus választók pedig nem hajlanak arra, hogy populista szerencsevadászokra adják voksukat, így valószínűtlen, hogy ott valaha is kétharmados többség alakulna ki. Emellett számos, magyarázatra nem szoruló magyar és általános kelet-európai párhuzam is fellelhető. Sőt, a következő rendszerváltás után akár ezt a kétszintű parlamenti modellt is átvehetnénk. Az üléstermeink és a történelmi örökségünk éppen megfelelő alapot nyújtanak ehhez, hiszen mindkettő egy sikeresebb időszakból származik.
Nyilvánvalóan azzal kellene indítani, hogy az egyetlen létező országgyűlésünk számára újra teret kell adni a valódi jelentőségnek.
Egy érdekes tény, amit talán nem mindenki tud: az elemző szerint a magyarok számára magabiztosnak tűnő, de valójában óvatos csehekben is mélyen gyökerezik a "ne erőltessük, nem fog menni" mentalitás. Pehe ezt a Habsburg monarchia összes népének örökségének tartja, de számomra az osztrákok nem feltétlenül a gátlásról szólnak elsőre. Szóval, ha létezik egy ilyen szabály, lehet, hogy a birodalom építő népe kivételt képez alóla.
Azok számára, akik még két és fél év elteltével is mérlegelik, hogy vajon Oroszország támadása Ukrajna ellen jogos biztonsági félelmekből fakadt-e, érdemes elmélyedniük Jankovics Márton riportjában. Ebben a beszámolóban részletesen kifejti, hogy az idegen földön harcoló haderő miért tartja elengedhetetlennek, hogy a művelődési házakat elsőként célozzák meg. Marci az Első kézből podcastban Pető Péter főszerkesztővel együtt érthetően taglalja, hogyan alakul át a kultúra hadszíntérré a konfliktusok során. Ezt a beszélgetést mindenkinek ajánlom, aki most szánna rá időt, vagy esetleg a 24 Extra indulásának első heteiben még nem volt előfizetőnk.
