A Parti tánc a finom lelkek ünnepe, vallja Finta Viktória, aki a Jókai Színház jövőbeli dramaturgjaként készül új világokat teremtani.

Izgalmas és sokrétű. Nagyjából egy éve kezdtem olvasni a verseket. Azt éreztem, hogy a nagyon hosszú versek elnehezítenék az előadást, nem biztos, hogy megélnének színpadon. Nem akartam irodalomtudományos szempontból hozzáállni, tehát hogy veszek pár verset a korai évekből, párat a Cigányrománcokból és párat a hosszú balladákból. Lorca érzelmes ember volt - akkor hadd álljak hozzá én is érzelmesen. Olvastam a verseket, megjelöltem, ami tetszett, ami kiváltott belőlem valamit. Így állt össze egy 20-30 versből álló csokor, amire azt mondtam, hogy ebből indul majd ki az előadás.

Amelyben a saját szövegeid váltakoznak Lorca verseivel.

Igen, ez a szabály - amit néha megszegünk. Amikor elkészült a szűkebb válogatás, beállítottam a stoppert a telefonomon. Pontosan tizenegy percre. Ennyi idő alatt írtam szöveget a vers mellé. Így, automatikus írással született húsz próza a húsz vers mellé, asszociációkon és intuíciókon alapuló szövegek. Aztán egymás mellé helyeztem őket, kerestem a közös, a visszatérő motívumokat és a vezérfonalat. Kialakult egy viszonylag hosszú első verzió, ezt végül a kétharmadára rövidítettük.

Nem a végleges változatot, hanem az első, kezdeti ötletet mutattam be a többieknek, hogy átérezzék a benne rejlő hangulatot. A reakciójuk pozitív volt; azt mondták, hogy érzik a szöveg lényegét, de még szükség van némi finomításra. Ezt követően Bencsík Stefivel egy intenzív időszakot töltöttünk együtt, ahol szövegeket elemezgettünk. Különösen figyeltem arra, hogy a szövegek milyen érzelmeket váltanak ki belőle, és hogy ezek az érzések hogyan kapcsolódnak össze logikailag az ő gondolkodásmódjával...

A prózád lírai hangvétele szinte zeneivé varázsolja a szavakat, mintha minden mondat egy gyönyörű vers részlete lenne. A gondolatok áramlása érzelmekkel telített, és a képek, amelyeket festesz, élénk színekkel ragyogják be a szöveget. Az olvasó úgy érzi, hogy a szavak nem csupán információt közvetítenek, hanem egy mélyebb, szívhez szóló élményt is nyújtanak, amelyben a szépség, a fájdalom és az öröm egyaránt helyet kap. Az írásod egyfajta lírai utazásra invitál, ahol a próza és a költészet határvonalai elmosódnak.

A szövegek a tudatalatti mélyéből bontakoztak ki. Olykor még én is meglepődtem, hogy az automatikus írás során milyen összetett képek és gondolatok születtek. Stefivel közösen többször is finomítottuk a szöveget, míg végül eljutottunk a sokadik verzióhoz. Eközben Ádámmal és Virággal is aktívan együttműködtünk, folyamatosan kutatva, hogy melyik zenei motívum illeszkedik legjobban a különböző részekhez.

Végső soron az volt a szándék, hogy egy különleges történet bontakozzon ki.

Az volt a cél, hogy tudjuk követni, mi miből következik. A dolgok nincsenek kimondva, így nem tudjuk pontosan, hogy ki a szövegben feltűnő Lola, ki Lara, kik a szeretők - sok minden rejtve marad. Azt akartam, hogy az embereket inkább az érzelmek, hangulatok ragadják magukkal. Ez egy kísérlet, hogy képesek vagyunk-e felébreszteni a szépérzékünket és hagyni, hogy ösztönösen érezzük a verset.

A szövegekbe nyilván igyekeztem olyan szituációkat belecsempészni, amelyek ismerősek lehetnek. Kevésbé fontos azonban, hogy értsük az előadás minden mozzanatát, hogy pontról pontra tudjuk, hogy mi történik a főszereplővel. Inkább az a lényeges, hogy képesek vagyunk-e azonosulni egy-egy pillanattal és rácsodálkozni a szituációra.

Az egyik oldalon ott feszül Lorca varázslatos univerzuma, ahol a flamenco ritmusai és a torreádorok szenvedélyes tánca életre kel. Ezzel szemben a másik oldalon a te prózád modern valóságában találkozunk a buszmegállón álldogáló, telefonját pötyögő szereplőkkel. A látszólagos ellentét ellenére ez a két világ valójában párbeszédet folytat egymással, összekapcsolva a hagyományt a jelenkor mindennapi pillanataival.

Meg szerettem volna válaszolni saját magamnak is, hogy mivel szólított meg Lorca. És arra is választ kerestem, hogy mitől válik valaki klasszikussá. A saját életünkkel kerestem párhuzamokat. Az érdekelt, hogy a versei mit hoznak fel belőlem a mélyről, és úgy éreztem, hogy az ilyesmihez közel férkőzni az automatikus írás módszerével lehet.

Hogyan alkalmaztátok színpadra a szövegeket?

Logisztikai rémálom volt. Mivel független produkció vagyunk, nem áll mögöttünk semmilyen intézmény, sem polgári társulás, és mivel mindenki máshonnan van, a szervezés nehézkes volt. Ádám volt az egésznek az origója. Próbáltunk a párkányi zenesuliban, Ádám szobájában és - mivel Ádámmal lakótársak vagyunk - a konyhánkban is, meg online.

Azt szerettem volna, hogy az előadás ne csupán az én elképzeléseim szerint alakuljon. Számomra lényeges volt, hogy egy személyes, érzelmekkel teli élményt hozzunk létre, ahol a többiek intuíciói is fontos szerepet játszanak. Persze, sokkal bonyolultabb dűlőre jutni, amikor mindenki beleadja a saját gondolatait és érzéseit, de végső soron ez a folyamat biztosítja, hogy minden résztvevő hitelesen és természetesen élhesse meg az előadást.

Ősztől a Komáromi Jókai Színház dramaturgja leszel. Gál Tamás, a színház igazgatója az évadzáró beszédében úgy nyilatkozott, hogy az új dramaturg, Varga Emese szellemiségét fogod továbbvinni. De mit is jelenthetett ez pontosan? Valószínűleg arra utalt, hogy Varga Emese munkássága, stílusa és színházi látásmódja mélyen befolyásolta a színház arculatát és a benne zajló művészi tevékenységeket. Gál Tamás ezzel azt szeretné hangsúlyozni, hogy az új dramaturgként te is értékeled és továbbépíted azokat a kreatív alapelveket és esztétikai irányvonalakat, amelyeket Emese képviselt. Ezzel együtt új ötletekkel és friss perspektívákkal gazdagíthatod a színház repertoárját, miközben tiszteletben tartod az elődöd szellemiségét és elköteleződését a művészet iránt. Az ő örökségét és szakmai hozzáállását figyelembe véve, a közönség számára izgalmas és inspiráló élményeket nyújthatsz majd a következő évad során.

Varga Emese nélkül nem lennék a pályán. Nekem mindigis a Jókai Színház volt az álmom. Ide jártunk alapiskolából, aztán gimiből, másodikos és harmadikos gimnazistaként pedig, tehát a pályaválasztás küszöbén, részt vettem két színházismereti versenyen. Ekkor döbbentem rá, hogy létezik olyan, hogy dramaturgia. A második verseny után, anélkül, hogy ismertük volna egymást, odamentem Emeséhez azzal, hogy dramaturg szeretnék lenni. Ő pedig felkarolt, segített felkészülni a felvételire. Fel is vettek elsőre a pozsonyi színművészetire, és amikor negyedikes főiskolás voltam, akkor már Emese is tanított ott. Két évet jártam hozzá magyar színháztörire meg írószemináriumra.

Emesét nagyon tisztelem, nagyon jó szakembernek tartom és nagyon sokat köszönhetek neki. Talán a személyiségünket és az ízlésünket tekintve is hasonlóak vagyunk. Bennem egyszerre van jelen az alkotói kíváncsiság az alternatív színház, az újítás felé, másrészt szeretem a régit, a hagyományokat. A kettő között próbálom keresni az egyensúlyt - ez azt hiszem, őt is jellemzi.

Varga Emese távozása során egy szakmai nézeteltérés bontakozott ki a dramaturg és a színházigazgató között. Felmerül a kérdés, hogy ez az ellentét milyen hatással lesz a jövőbeli dramaturg pozíciójára. Vajon képes lesz a következő szakember túllépni ezen a konfliktuson, vagy esetleg befolyásolhatja a színház működését és a kreatív döntéseket?

Nem osztom ezt a véleményt. Már csak azért sem, mert Emese ajánlott engem a saját posztjára. Ha ez a konfliktus bármilyen módon hatással lenne a dramaturg szerepemre, akkor valószínűleg nem kerülnék ebbe a helyzetbe. Gál Tomit még nem ismerem igazán, de optimista vagyok a közös munkánkkal kapcsolatban. Az eddigi beszélgetéseink alapján ezt nyugodtan kijelenthetem.

A színházi dramaturg posztja egy izgalmas és összetett kihívást jelent, amelyben a kreativitás és az analitikus gondolkodás találkozik. Számomra a dramaturg szerepe nem csupán a szöveg és a narratíva kidolgozását jelenti, hanem a színház egész művészi koncepciójának megértését és alakítását is. A kihívás abban rejlik, hogy egyensúlyba kell hozni a rendezői víziót, a színészi teljesítményt és a nézői élményt. A dramaturg gyakran a háttérben dolgozik, de a munkája kulcsszerepet játszik abban, hogy a történet hitelesen és hatékonyan jöjjön létre a színpadon. Emellett a dramaturgnak folyamatosan alkalmazkodnia kell a változó körülményekhez, legyen szó a produkciós határidőkről, a színészek dinamikájáról vagy a közönség reakcióiról. Ez a rugalmasság és kreatív problémamegoldás képessége igazi művészetté emeli a dramaturg munkáját. Összességében a színházi dramaturg posztja számomra egy olyan lehetőség, ahol a szavak és a színpad varázslatos összefonódásával hozzájárulhatok egy közös élmény megteremtéséhez, amely a nézők lelkéig eljut.

Amikor először megkaptam a felkérést, egy pillanatra megállt bennem az idő – kétségeim támadtak, hogy valóban belevágjak-e. Mégis, mindig is úgy tekintettem erre a pozícióra, mint egy álomra. Egy éve végeztem az egyetemet, és azóta a Szlovák Televízió magyar adásának szerkesztőjeként és dramaturgjaként tevékenykedtem. Ott sikerült megtalálnom a saját helyemet, és úgy érzem, hogy jó döntés volt, hogy nem azonnal színházi dramaturg lettem. Fontos volt számomra, hogy felfedezzem a lehetőségeimet, részt vegyek különféle alternatív projektekben, és a saját utamat járjam.

Amikor először megkerestek, egy pillanatra megdermedtem, mert úgy tűnt, hogy az események túlságosan felgyorsultak. Azután leültünk Tomival, hogy alaposan átbeszéljük ezt a pozíciót. Sokáig töprengtem, hiszen nem mindennapi dolog, hogy az ember ölébe hullik egy ilyen lehetőség. Az igazság az, hogy talán nem létezik olyan, hogy minden a legjobbkor történik. Inkább lehetőségek sorozata áll előttünk, amelyek közül választhatunk: vagy megragadjuk őket, vagy elengedjük. Én pedig úgy határoztam, hogy szeretnék élni ezzel a kihívással.