A félelem, mint sötét árny, néha váratlanul lep meg minket, elrejtőzve a mindennapok zajában. Egy ismeretlen jövő képe, amely felkavarja a lélek csendjét, vagy egy régóta dédelgetett álom elvesztésének gondolata. Olykor a legkisebb apróságok is képesek me

A félelem a legrosszabb tanácsadó, amit csak elképzelhetünk. Amikor egy ember tehetetlenül retteg, hajlamos túlzottan reagálni, és így hibás döntéseket hoz. Az egyének megnyugtatása talán egyszerűbb feladat, de mi a helyzet a rettegő tömegekkel? Csak egy látnoki képességekkel rendelkező vezető képes megnyugtatni őket, aki gyors és biztos megoldásokkal kecsegtet - általában az abszolút hatalom árán. Ha megszerzi ezt a hatalmat, azonnal végső megoldásokban kezdi el gondolkodni, és cselekedni kezd.

Messze nem minden autoriter rendszer tekinthető fasizmusnak, de a fasizmus mindig autoriter formában nyilvánul meg. Miben különbözik egy "normál" autoriter rezsim a fasisztától? A lényeg abban rejlik, hogy míg az előbbiben egy általánosan megvetett és félt diktátor, valamint szűk köre uralkodik, addig a fasiszta rendszerekben az ország népének jelentős része önkéntes és lelkes támogatója a hatalomnak, sőt, sokszor fanatikusan, szinte vallásos elkötelezettséggel áll a diktátor mögött. Míg a demokratikus államokban a társadalmi felelősségvállalás, a döntéshozatal és a cselekvés sokszínűsége jellemző, a fasiszta rezsimekben létezik egy torzított, részleges népképviselet, amely lehetővé teszi, hogy a "megváltandó nép" egyes szegmensei a diktátor és annak ideológiája nevében szisztematikusan terrorizálják a teljes társadalmat. Míg a "normál" autoriter rendszerekben általában a vezető és a hatalmát fenntartó, jól körülhatárolható csoportok viselik a felelősséget a nemzet sorsáért, a fasiszta rezsimekben nem zárható ki, hogy a nép jelentős része is bűnrészes a történtekben.

A hitleri nácizmus bukásának idején a német népet nem ültették a nürnbergi törvényszék vádlottak padjára kollektív bűnösként, mert tanultak az első világháború utáni események súlyos tanulságaiból. Ez a döntés végső soron helyesnek és előremutatónak bizonyult, de sokan kételkedtek abban, hogy a németek ne lettek volna tudatában az általuk választott vezetők szörnyű tetteinek, és annak, hogy ezek milyen következményekkel jártak az ország számára. A társadalom jelentős része tisztában volt a valósággal, ám vagy támogatta a rendszert, vagy szemet hunyt a történtek felett. A fasiszta diktatúra kiépítéséhez és megszilárdításához nem csupán a rezsim iránt elkötelezett hívek tömege szükséges, hanem elengedhetetlen a passzívan félrenéző tömeg is. Hiába vonulnak a szélsőségesek az utcákon, ha a társadalom nem hajlandó figyelmen kívül hagyni és tolerálni a romboló tevékenységeiket, soha nem sikerülhet nekik a hatalom átvétele. A kollektív közöny és a passzivitás tehát ugyanolyan fontos szerepet játszik a diktatúrák felemelkedésében, mint a nyílt támogatás.

A fasiszta diktatúra olyan sokarcú, sokkarú szörnyeteg, amely minden sarkon, minden háztömbben ott leselkedik. A diktátor hiteles és fanatikus megtestesülései végzik el a mocskos feladatokat, sokszor a hatalom és az állami intézmények helyett. E rendszer igazi átok, nehezen kiirtandó, mivel mindenütt ott vannak az áttételei, mint egy rejtett háló. Míg egy "hagyományos" diktatúra viszonylag könnyen megdönthető egy államcsínnyel vagy forradalommal, és esetleg lehetőség nyílik a demokratikus újjáépítésre, a fasiszta rendszerek csak az állam teljes széthullása nyomán szűnhetnek meg. E pusztulás után a társadalomnak a nulláról kell újraépítenie magát, az alapoktól kezdve, hogy új, egészséges struktúrákat teremtsen.

Diktatúrák bárhol létrejöhetnek, rövid epizódok, kaotikus sorozatok vagy elhúzódó, stagnáló hosszas berendezkedések formájában, de egy fasiszta diktatúrához mindenképpen kell a konformista kritikus tömeg és a láncreakció. Amióta ember az ember, félelmében mindig az erős emberek, az erős csoportok felé húzódik. Az emberek mindenekelőtt a megélhetés nehézségeitől, a hirtelen és nagyarányú változásoktól, a politikai zűrzavartól és az elszabadult káosztól tartanak, ezért szorongásaiktól megszabadulandó beállnak egy erősnek tűnő, hangos, erőszakos és a legtöbbször - a csoportkohéziót elősegítendő - egyenruhás csoportba, majd később már hiába látják, hogy szükségleteik valós kielégítése elmaradt, maradnak, mert már a saját csoportjuktól félnek. Ezek a csoportok növekednek, elérik a kritikus tömeget és végül elszabadult láncreakcióval társadalmi kataklizmába torkollnak.

A diktatúrák nem a problémák megoldására hivatott rendszerek, sőt, pontosan az ellenkezőjére: a társadalmi kihívások kezelésében impotensnek bizonyulnak, mivel nem érdekli őket a valóság. Ezek a rezsimek inkább a hivatali és fegyveres erőszak eszközeivel próbálják "kikapcsolni" a gondokat, elhallgattatva a kritikus hangokat. Az a politikai vezető, aki azt ígéri az embereknek, hogy ő majd minden problémájukat megoldja, valószínűleg egy újabb elnyomó rendszert fog kiépíteni, míg a felelős és demokratikus jelöltek inkább a közös megoldások keresésére és a lehetséges utakon való együttműködésre összpontosítanak. Azok, akik erőskezű vezetőre vágynak, aki minden problémára gyors és egyszerű megoldást kínál, érdemes, hogy óvatosak legyenek, mert könnyen a történelem sötét árnyainak fogságába kerülhetnek. Ne felejtsük el Francis Bacon 17. századi angol filozófus figyelmeztetését: "Nincs mitől félni, csak magától a félelemtől."