Képzeld el, milyen formát ölt majd a NATO, ha Amerika hirtelen távozna, mintha csak becsapná az ajtót! Az egyesült erők dinamikája megváltozna, és a szövetség tagjaiban új kihívások merülnének fel. A szolidaritás próbára tétetne, és a különböző országok k

Európának fel kell készülnie arra, hogy az Egyesült Államok esetleges távozása után saját kezébe kell vennie a védelmi szövetség működtetését. Ehhez nemcsak időre és anyagi forrásokra van szükség, hanem Amerika aktív támogatása is elengedhetetlen.

Az Észak-atlanti Szerződés Szervezete 76 éves fennállása alatt számos kihívással kellett szembenéznie, de a jelenlegi helyzet kétségtelenül a legkomolyabb, amivel valaha is találkozott. Donald Trump amerikai elnök hivatalba lépése óta folyamatosan kétségbe vonja a szövetség alapvető kollektív védelmi kötelezettségeit, ezzel új dimenzióba helyezve a transzatlanti kapcsolatokat.

Trump többször is kétségbe vonta a NATO kollektív védelemre vonatkozó garanciáit, amikor úgy fogalmazott, hogy az Egyesült Államok nem fogja megvédeni azokat a szövetségeseket, akik "nincs a hozzájárulásuk". Ez különösen figyelemre méltó, hiszen 2014 óta szinte valamennyi NATO-tagállam jelentős mértékben növelte a védelmi kiadásait. Trump viszonyulása a szövetséghez és a kollektív védelemhez nem éppen kedvező, így nem lenne meglepő, ha adminisztrációja végül a NATO-ból való kilépés mellett határozna.

A NATO egyedülálló katonai szövetség, amely semmilyen más hasonló szervezethez nem hasonlítható. A szövetség saját politikai és katonai parancsnoksággal bír, integrált parancsnoki struktúrával rendelkezik, és közös finanszírozási rendszert alkalmaz. Emellett közös védelmi tervezést, kiképzést, gyakorlatokat és műveleteket szervez. Bár a tagállamok között megoszlanak a felelősségek, az Egyesült Államok kulcsszerepet tölt be minden területen. Nem csupán a szövetség legnagyobb és legfontosabb pillére, hanem arra is törekszik, hogy a többi tagország védelmi képességeit integrálják az általa vezetett struktúrába. Ezzel biztosítja, hogy Washington irányítása alatt álljanak a nagyobb katonai műveletek - írja Ivo H. Daalder, aki 2009 és 2013 között az Egyesült Államok NATO-hoz delegált nagykövete volt a Foreign Affairs szaklapban megjelent cikkében.

A kezdeti időszakban a helyzet nem volt ilyen. Az Egyesült Államok csupán európai szövetségeseinek, akik a II. világháború utáni szovjet terjeszkedéstől tartottak, határozott nyomására járult hozzá az Észak-atlanti Szerződés 1949. áprilisi aláírásához. E szerződést kezdetben kollektív biztonsági megállapodásnak szánták, nem pedig egy állandó szövetség vagy szervezet keretein belül való működésre. Ez a felfogás Észak-Korea 1950-es Dél-Koreába történő invázióját követően gyökeresen megváltozott. A támadás világossá tette, hogy a Szovjetunió akár figyelmeztetés nélkül is csapást mérhet a NATO-ra. Az amerikai döntéshozók ráébredtek arra, hogy a hatékony elrettentés és védelem érdekében sokkal több szükséges, mint csupán egy írásos kötelezettségvállalás. Olyan állandó erőkre és közös parancsnokságra van szükség, valamint egy politikai testületre, amely képes a meglepetésszerű támadások esetén gyorsan cselekedni.

Az Észak-atlanti Szerződésből kialakult az Észak-atlanti Szerződés Szervezete, amelynek keretében a tagországok állandó képviselőket jelöltek ki az Észak-atlanti Tanácsba. Ez a testület lett az új szervezet irányító fóruma, ahol a résztvevők egy integrált katonai parancsnoki struktúra létrehozásáról is megállapodtak. Ennek a struktúrának a csúcsán egy főparancsnok áll, akinek elsőként az amerikai tábornok, majd később elnökké vált Dwight D. Eisenhower került a posztjára 1951 elején.

Azóta a NATO a kollektív védelmet ezen az integrált folyamaton keresztül szervezi meg, amely minden egyes taghoz hozzárendeli azokat a képességeket, amelyeket be kell szerezniük, és be kell vetniük. Bár a tagok felelősek saját fegyveres erőik finanszírozásáért és bevetéséért, a közös parancsnokság tervezi és irányítja a NATO-műveleteket.

Az integrált védelmi tervezés több mint hét évtizede jellemzi a szövetséget. Ez a megközelítés azonban csak azért működött, mert az Egyesült Államok domináns és egységesítő szerepet játszott. A NATO parancsnoki struktúrájának kulcspozícióit mindig is amerikai főtisztek töltötték be. Az Egyesült Államok Európai Parancsnokságának vezetőjét bízták meg a NATO legfőbb parancsnokának szerepével.

Az Egyesült Államok szárazföldi, haditengerészeti és légi erői kulcsszerepet játszanak a szövetség számos alapvető katonai feladatának ellátásában. Az amerikai hadsereg nemcsak a hagyományos erőket biztosítja, hanem hozzájárul az európai légtér védelmét szolgáló integrált légvédelmi rendszer központi elemeinek, kommunikációs infrastruktúráinak, valamint hírszerzési, megfigyelési és felderítési kapacitásainak működtetéséhez is. Különösen figyelemreméltó, hogy az amerikai nukleáris arzenál képezi a NATO végső elrettentő erejét, biztosítva ezzel a szövetségesek védelmét a legkomolyabb fenyegetésekkel szemben.

A NATO európai orientációja három kulcsfontosságú tényezőt igényel, amelyek jelenleg nem állnak rendelkezésre: anyagi források, idő és az Egyesült Államok együttműködése. E változás költségei elkerülhetetlenül a védelmi kiadások jelentős emelkedéséhez vezetnek; Mark Rutte NATO-főtitkár szerint a tagállamok GDP-jük "jól meghaladó háromszázalékát" fogják védelemre fordítani. A szükséges katonai képességek beszerzése, a haderő megfelelő kiképzése és felszerelése, valamint a hadszíntéri telepítés még elegendő források birtokában is évekbe, sőt akár egy évtizedbe telhet. Ezért Európának elengedhetetlen, hogy Washington aktívan részt vegyen ebben a folyamatban. Bizonyos területeken – különösen a nukleáris fegyverek vonatkozásában – pedig kérdéses, hogy a teljes körű átállás bárki számára is kedvező lenne.

Egy március eleji uniós csúcstalálkozón az európai vezetők megállapodtak abban, hogy 150 milliárd euró védelmi célú kölcsönt vesznek fel, és a védelmi kiadásokat kivonják az uniós tagok éves kiadásait korlátozó költségvetési szabályok alól, ami a következő tíz évben további 650 milliárd eurót szabadíthat fel.

Kiemelkedő jelentőséggel bír, hogy Németország, noha Európa legnagyobb gazdaságaként sokáig viszonylag alacsony védelmi költségvetéssel rendelkezett, most drámai változást eszközölt kiadási politikájában. Márciusban a német parlament jóváhagyta, hogy a védelmi kiadások, a hírszerző ügynökségek finanszírozása és az Ukrajnának nyújtott támogatás mentesüljön az ország szigorú költségvetési szabályaitól. Ennek eredményeként a védelmi költségvetés a következő években akár 400 milliárd euróval is bővülhet. Ez a lépés más országok számára is irányadó példaként szolgálhat.

Az európai tagállamoknak legalább arra kötelezniük kéne magukat, hogy a 2030-as évek elejére a szövetség regionális védelmi terveinek végrehajtásához szükséges erők 75-80 százalékát biztosítják - hosszabb távon pedig szinte az összeset. Ez magában foglalja a kritikus képességek fejlesztését - beleértve a műholdas kommunikációt és a fejlett lég- és rakétavédelmet - a nagy intenzitású és tartós harci műveletek végrehajtásához. Az európai vezetőknek emellett meg kell duplázniuk az élőerő toborzását és kiképzését.

Az átállás sikeréhez elengedhetetlen, hogy megfelelő pénzügyi források és idő álljanak rendelkezésre, ugyanakkor Washington aktív támogatása is kulcsfontosságú. Amennyiben az Egyesült Államok hirtelen és zökkenőmentesen távozna a NATO-ból, valamint kivonulna Európából,

Az európai országok egyszerűen nem rendelkeznek olyan katonai és technológiai erőforrásokkal, amelyekkel azonnal pótolni tudnák az Egyesült Államok által biztosítottakat - pontosan azért, mert Washington évtizedeken keresztül világossá tette számukra, hogy az ilyen kapacitások kiépítése redundáns és pazarló. Egyes területeken, például a nukleáris fegyverek terén az Egyesült Államok talán még a NATO-ban való maradást is előnyben részesíti, ha az alternatíva az, hogy több európai nemzet saját nukleáris képességet épít ki.

Európa bizalma Washington elköteleződésében a kontinens védelme iránt már megrendült, és ez a kétely a NATO jövőjét illetően komoly kérdéseket vet fel. Mindazonáltal létezik egy alternatíva, amely fenntartja a biztonsági garanciákat. Mostantól Európának kell vállalnia a felelősséget és finanszíroznia ezt az elrettentő erőt. Az Egyesült Államok nélkül a NATO másik 31 tagállama több mint 600 millió ember otthona, és gazdasági potenciáljuk több mint tízszerese Oroszországénak. Ezek az országok, amelyek hosszú időn keresztül az Egyesült Államokra támaszkodtak, teljes mértékben képesek saját biztonságuk megteremtésére. Ezt a folyamatot azonban azonnal el kell kezdeni!