Fenyő Miklós szövege egyedi módon is megfogalmazható. Íme egy alternatív változat: "Így hagyta el az országot Fenyő Miklós." Ha szeretnéd, kifejthetem részletesebben is, vagy más stílusban fogalmazhatok.
A Hungária megalapítója kisgyermekként tapasztalta meg a menekülés nehézségeit.
"Miután a Svájci Konzulátus jóvoltából egy lakást biztosítottak számukra egy védett ház hatodik emeletén, a XIII. kerületi Hollán utcában, a három fős család – nagyanyám, Gitta néni és Lici, az anyám – új életet kezdett. Az ajtó kinyitása után azonban rádöbbentek, hogy a várt nyugalom helyett egy zsúfolt, ötvennyolc négyzetméteres tömegszállásra érkeztek, ahol körülbelül harmincan osztoztak a helyen. Látod, mire gondolok? Érzékeled azt a fojtogató légkört? Számukra azonban elég volt egy matrac a sarokban, egy takaró, és a fűtés, ami nem volt éppen biztosított. A legfontosabb tényező a védettség volt. Itt túlélhetnek... Legalábbis a konzul ezt ígérte." – így eleveníti meg Fenyő Miklós édesanyja történetét, aki a II. világháború egyik sorsfordító napján szinte minden családtagját elveszítette egy áruló miatt.
December egyik naposabb délutánján a lakók közül többen észrevették, hogy a házfelügyelő egy jóképű, karszalagos ifjúval élénk beszélgetésbe merült. (...) Csoda történt, másnapra minden megváltozott. "Felforrósodott a hangulat a közért sarkában."
Az egész ház, mint egy sötét árnyék, sorakozott az utcán. Egy-kettő! - harsogott a megafon, mint egy hajnali álombombaként, az ijesztő parancs, amely a szívverést is megállította. Az énekes szavain átélhetjük a rémületes pillanatokat, amikor édesanyját és a többi lakót sorba állították a nácik, és elindultak velük a Duna felé, a félelem és a kétségbeesés szorításában. Az utca csendje megtelt a rettegés hangjaival, minden lépés egy újabb fájdalmas emléket idézett.
Négy-öt fekete egyenruhás, karpaszományos nemzetvédő társunk kísérte az oszlopot, kezükben élesre töltött gépcsúzli. (...) Anyám valahogy a sor végére került, és a télikabátja gallérján olykor felcsillant a "csillagfény". (...) Már a Pozsonyi úton haladtunk, amikor észrevették, hogy a spacírozás a Duna irányába vezet. (...) Ekkor hirtelen, minden előzmény nélkül, egy "rémes csizmás" puskás figura lépett anyámhoz. Megbökte a duplacsövet, és csupán annyit mondott halkan, sutyiban:
„Kérem, forduljon vissza, és lassan haladjon egészen a Pozsonyi úti kereszteződésig, majd ott a kanyarnál gyorsítson!” – mesélte Fenyő, aki ezzel a mondattal mentette meg akkor 19 éves édesanyja életét.
"Édesanyám hónapokig hallgatta azt a zúgó hangot, amely nem a startpisztoly dördülése volt, hanem egy 'haláli úszóverseny' célgolyójának ütődése" - írja Fenyő Miklós, aki kisiskolásként maga is menekült, az 1956-os forradalom után Magyarországról Nyugatra.
Mindent hátrahagytunk. Bútorokat, emlékeket, mindent, ami valaha otthonunk része volt. '56 novembere, a történelem árnyékában. Gyalog vágtunk neki a szétlőtt, de mára csendes városnak, amely egykor élt és pezsgő volt. Elértük a Keleti pályaudvart, ahol a kapuvári járatot kerestük. A vasutas, aki ránk nézett, mindent tudott rólunk. Csak annyit mondott: "Aha, az a disszidens vonat." E szavakkal indultunk útnak a szabadság felé, Kapuvártól gyalogosan, a családommal, reményekkel a szívünkben.
"Tizenhárom kilométer várt ránk. Szántóföldön át, éjben, hóban, fagyban, cipőre ragadt sárcsomókkal, egyre nehezebb lábakkal. És a cél nemhogy közeledett volna, úgy tűnt, folyamatosan távolodik. Többen elbizonytalanodtunk. Lassan úrrá lett a kétely. Csak nem az ellenkező irányba megyünk? Csak nem egyenesen az ÁVH karjaiba?" - emlékszik az önéletrajzában az énekes, akinek egy talán meglepő pillanat örökre megmaradt a menekülésből.
"Ez már Ausztria. Semmit sem fogtam fel az egészből, csak azt láttam, hogy anyám térdre borul és megcsókolja a földet. Szabadok vagyunk. Kiderült, hogy az ottaniak traktorokkal jöttek értünk, begyűjtöttek a platóra, és elvittek egy közeli épületbe. Egy kiürített iskolateremben találtuk magunkat. Ott szállásoltak el. (...) Reggel mandarinillatra ébredtem, amit a helyi Karitász munkatársai osztottak szét az ébredőknek. Rögtön tudtam, hogy nem otthon vagyok" - írja le az első szabad perceit Fenyő Miklós, aki előtt még nagyon hosszú és kalandos út várt, mire eljutottak Bécsbe, ahol jött az első sokk: börtönbe kerültek.
"Amint leszálltunk a vonatról, odalépett egy osztrák jóember talpig uniformában. Oldalán bot, olyan gumiforma. Mint kiderült, az Idegenrendészettől volt, és élénken érdeklődött a szándékaink felől. (...) A Rossauer Lände nevű rendőrségi börtönben landoltunk. Tehát mégis - néztünk egymásra aggodalommal telt szemmel. Amint megérkeztünk, apámat leválasztották a családról. (...) Estére túl voltunk az eljáráson. Apám is. Fegyőrös udvariassággal az épület kapujáig kísértek minket. Azzal szabadlábra helyeztek. Mindhármunk zsebében ott volt a Graue Karte, vagyis a szürke kártya, a tartózkodási engedély. Mehettünk, amerre láttunk... Éjjel volt, egy idegen város, idegen illatok, idegen beszéd, és egy háromtagú család batyuval az utca közepén."
A kilenc éves Fenyő Miklós és szülei számára különleges segítséget nyújtott édesapja unokatestvére, Klári, aki a harmincas évek mulatóvilágának igazi híressége volt. 1948-ban azonban a politikai helyzet miatt Amerikába menekült. Klári volt az, aki végül kinyitotta a kaput Miklós előtt, lehetővé téve, hogy eljusson New Yorkba. Így a család 1956 karácsonyát már az Újvilágban ünnepelhette, új reményekkel és lehetőségekkel telve.
