Kalifornia egyik parkjában különös jelenségként húsevő mókusok bukkantak fel, amelyek látványos viselkedése még a tudósokat is meglepte. A kamerák által rögzített felvételek izgalmas új információkat szolgáltatnak a helyi ökoszisztémáról.
Békésnek hitt növényevők válnak ragadozóvá. A kutatók szerint mindez annak a jele, hogy az ökoszisztémákban valami alapvetően megváltozott.
A kutatók folyamatosan új bizonyítékokat fedeznek fel, amelyek arra utalnak, hogy az állatvilág egyes képviselői képesek felülírni a korábban megszokott viselkedési mintáikat. Legfrissebb megfigyeléseik alapján az európai vándorpatkányok denevéreket kezdenek el vadászni, míg az Egyesült Államokban élő földi mókusok más rágcsálókkal bővítik táplálkozási palettájukat. Ezek a jelenségek azt jelzik, hogy a természetes ökológiai egyensúlyban finom, de jelentős változások zajlanak, amelyek új kihívások elé állítják az élőlényeket.
A Global Ecology and Conservation című folyóiratban közzétett kutatás rávilágít arra, hogy a vándorpatkányok (Rattus norvegicus) a németországi Segeberger Kalkberg barlangjainál éjszaka aktívan vadásznak a denevérekre. Érdekes módon nem csupán a pihenő állatokat támadják meg, hanem a levegőben repülő példányokat is képesek elejteni. A kutatók összesen harminc ilyen esetet figyeltek meg, amelyek közül tizenhárom alkalommal sikerült zsákmányt szerezniük.
Az infravörös kamerák felvételein különleges jelenetek bontakoznak ki: a patkányok két lábra állva, farkukkal egyensúlyozva figyelik a barlang bejáratát. Ahogy a sötétségben repkedő denevérek mozgását próbálják követni, úgy tűnik, mintha a ragadozók szorgalmasan készülődnének a vadászatra. A fényviszonyok szinte teljes sötétségbe burkolják a teret, így a kutatók gyanítják, hogy a patkányok a bajszuk finom érzékelésére támaszkodva, a körülöttük lévő légmozgásokat figyelve tájékozódnak. Ez a különös technika lehetővé teszi számukra, hogy a sötétben is hatékonyan vadászhassanak.
A kutatók két németországi barlang, a Segeberger Kalkberg és a Lüneburger Kalkberg hibernálási helyeit tanulmányozták, ahol a denevérek számos faja telel együtt. Azonban a patkányok megjelenése aggasztó fenyegetést jelenthet ezekre a denevérpopulációkra, főként, ha a zsákmányszerzésük egyre gyakoribbá válik. A szakértők már most is észlelték ezt a viselkedést több helyszínen, és úgy vélik, hogy a jövőben ez jelentős hatással lehet a helyi denevérállományok egészségére és számának alakulására.
Egy friss kutatás, amely a Journal of Ethology című folyóiratban látott napvilágot 2024 nyarán, a kaliforniai földi mókusok (Otospermophilus beecheyi) meglepő viselkedését tárja fel. A tudósok a Briones Regionális Parkban összesen 74 olyan eseményt dokumentáltak, amikor ezek a mókusok aktívan vadásztak és sikeresen elejtettek mezei pockokat. Korábban ezeket a kisemlősöket kizárólag magvakat és gabonát fogyasztó növényevőként tartották számon, azonban az új megfigyelések világosan arra utalnak, hogy időnként ragadozóként is megnyilvánulnak.
A megfigyelések alapján a mókusok vadászati aktivitása szembetűnően megnőtt, amikor a pockok populációja átmenetileg megnövekedett az élőhelyükön. Ez azt jelzi, hogy a mókusok viselkedése valószínűleg egy alkalmi, opportunista reakció a környezeti változásokra. A kutatók jelenleg is vizsgálják, vajon ez a viselkedés genetikai alapú hajlam eredménye, vagy inkább tanult magatartás formájában nyilvánul meg. Egy azonban biztos: ez a jelenség a faj alkalmazkodóképességének egyértelmű példája.
A legfrissebb kutatások szerint a foltos hiénák (Crocuta crocuta) újabb meglepő vadászati technikát mutatnak be, amelyet a Global Ecology and Conservation című folyóiratban publikált tanulmány részletez. A kutatók Namíbiában, az Etosha Nemzeti Park területén figyelték meg, hogy ezek a szociális ragadozók kis testű énekesmadarakra, azaz piroscsőrű szövőmadarakra (Quelea quelea) vadásznak. A megfigyelések során felnőtt és fiatal hiénák egyaránt aktívan részt vettek a vadászathoz, miközben a madarak a vízlelőhelyek körül gyülekeztek. Az elemzés során összesen 38 sikeres vadászatot rögzítettek, és megdöbbentő módon az átlagos fogási arány óránként 21 madárra rúgott. Ez a felfedezés új fényt vet a hiénák szociális viselkedésére és vadászati stratégiáira.
Bár a kisebb testű madarak nem jelentenek jelentős tápanyagot a hiénák étrendjében, a megfigyelések ritka és meglepő jelensége rávilágít arra, hogyan képes egy nagy testű ragadozó nem szokványos zsákmányra váltani. A kutatók jelenleg nem tudják, hogy ez a viselkedés csupán egyetlen hiénaklán sajátos jellemzője, vagy esetleg szélesebb körben is elterjedt Afrikában, ahol a két faj együtt él. Ez az eset mindenesetre megerősíti a hiénák híres alkalmazkodóképességét és táplálkozásuk terén mutatott rugalmasságukat.
Az atipikus viselkedés nem csupán az emlősök körében figyelhető meg, hanem más élőlényeknél is, mint például a Hawaii-szigeteken felfedezett, különleges "csontgyűjtő" hernyó, amely egy újonnan azonosított Hyposmocoma fajhoz tartozik. Ez a hernyó nem csupán ragadozóként funkcionál, hanem egyedi módon öltözik is: a zsákmányául szolgáló rovarok testrészeivel, például szárnyakkal, lábakkal és fejekkel díszíti saját tokját. A kutatók megállapítása szerint e szokatlan viselkedés új perspektívákat nyit meg az ökológiai szerepek megértésében. A felfedezést a Scientific Reports című folyóirat közölte 2025 tavaszán, és a hernyót azonnal "csontgyűjtőnek" nevezték el.
Az apró ragadozó főként pókhálók környezetében található meg, ahol ügyesen kihasználja a pókok zsákmányának maradványait. Ezeket a maradványokat selyemgubójába építi, így nemcsak álcázza magát, hanem elriasztja a potenciális ragadozókat is. A kutatók úgy vélik, hogy ez az alkalmazkodás nem csupán védelmet nyújt, hanem evolúciós értelemben is különleges, hiszen a lepkefélék többsége növényevő, a ragadozó életmód pedig e csoportban rendkívül ritka jelenség. Érdekes, hogy ez a faj ötmillió évvel idősebb, mint a legősibb hawaii sziget, azonban mára rendkívül veszélyeztetett helyzetbe került: csupán egyetlen populációja létezik Oʻahu szigetén.
Ezek az események rávilágítanak arra, hogy a fajok képesek új ökológiai szerepeket felvenni, amennyiben a környezeti körülmények megváltoznak. Noha ezek a viselkedésformák a természetes alkalmazkodás jeleinek tekinthetők, figyelmeztetnek arra is, hogy a természetes ökoszisztémák stabilitása sokkal törékenyebb, mint ahogyan azt sokan gondolják. Az emberi tevékenység következtében bekövetkező élőhely-átalakítások, a klímaváltozás hatásai, valamint az invazív fajok terjedése összhangban olyan viselkedésbeli eltolódásokat generálhatnak, amelyek gyökeresen formálhatják át az ökoszisztémák szerkezetét.
