Irán, üzleti kihívások és életben maradás: Egy magyar nő kalandja a káosz szívében.
A Fidesz most egy újabb politikai offenzívát indít, amelynek célja az ellenzék diszkreditálása.
Bandar-Abbász. Robbanás. Lángok. 6000 konténer. 57 halott. Több mint ezer sebesült. Én pedig Budapesten, egy kávézó ablakánál ülve, azon járt az eszem, hogyan tudnám optimalizálni a következő negyedéves exportot. Nem állítom, hogy nem voltak intő jelek, de a katasztrófák ritkán előre bejelentik magukat. A hírt nem a CNN-től kaptam, hanem egy remegő telefonos videó érkezett WhatsAppon, perzsa nyelven. Aztán újabb és újabb felvételek: egyre több láng, füst, és egyre több kérdés a fejemben. "Ez hol történik?" - kérdeztem vissza. "Bandar", jött a válasz. Pontosabban: a Shahid Rajaee kikötő, Irán legnagyobb tengeri kapuja, ahol az ország konténerforgalmának 85-90%-a zajlik. És ott állt 15 konténerem, tele iráni gyártású polimerekkel, úton egy harmadik ország felé. Az egész helyzet úgy tűnt, mintha egy rossz álomból próbálnék felébredni, miközben a valóság egyre inkább összezavarodott körülöttem.
Április 26-án, délben, egy hatalmas robbanás rázta meg a kikötő nyugalmát. Az iráni média csendben maradt, de a közösségi platformokon szinte azonnal elárasztották a videók, hangfelvételek és találgatások az eseményről. Ammónium-perklorát, rakéta-üzemanyag, emberi hiba, szabotázs, vagy éppen egy túlterhelt rakodózóna – mindenki más magyarázattal rukkolt elő, de a valóságot senki sem ismerte pontosan. A történések mögött rejlő igazság valahol a spekulációk és a csend között bújt meg. A kár meghaladta az 5 milliárd dollárt, a kikötő működése napokra leállt, és Irán import-exportja gyakorlatilag megbénult.
Az én tavaszi kereskedelmi stratégiám szó szerint füstbe ment. A tizenöt konténerem nagy része lángok martaléka lett, a maradék pedig inkább egy félresikerült kísérletre emlékeztetett. Ezek az iráni polimerek háromszög-kereskedelemben voltak, ez egy bevett módszer a régióban, ahol a logisztika így tud csak működni. Külső szemmel Irán piaca zártnak és nehezen átláthatónak tűnhet, de ipari szinten komoly lehetőségeket rejt. Egy ekkora katasztrófa azonban pillanatok alatt keresztülhúzhatja hónapok munkáját.
Ami engem illet, hét éve élek Iránban. Tanulni jöttem: ösztöndíjjal, kíváncsiságból, és nem kevés idealizmussal. Amikor mások a diplomájukkal hazautaztak, én maradtam. Nem kalandvágyból vagy dacból, hanem mert
Magyar nőként és európai állampolgárként a nehézipar világában Iránban való érvényesülés igencsak szokatlan – szinte statisztikai anomáliának számítok. Egy olyan kultúrában dolgozom, ahol a tárgyalások során a partnerek gyakran a mellettem ülő férfit tekintik a döntéshozónak. Amikor azonban kiderül, hogy én képviselem a vállalatot, hirtelen csend támad, és meglepett pillantások kereszttüzébe kerülök.
Itt nincs kiszámíthatóság. Egy üzlet nem egy ajánlattal kezdődik, hanem a negyedik csésze teánál. A "holnap" inkább hangulatjelzés, mint időpont. A szerződések papíron vannak, de az igazi megállapodás a gesztusokban, tekintetekben, csendekben születik. A kapcsolatok többet érnek, mint a jogi paragrafusok. A napi rutin hiányzik, helyette állandó készenlét van. Furcsa módon ez nem elriasztott, hanem formált. Ahol nincs padló, ott plafon sincs. Ahol nincs kijelölt ösvény, ott magadnak kell utat vágni. Aki alkalmazkodik, az ösztönösséget, gyors helyzetfelismerést tanult, valódi túlélési tudást szerez.
Ez egy olyan világ, amely a kapcsolatokra épül, ahol az intuíció és az improvizáció a főszereplők. Itt nem a tökéletes megoldások keresése a lényeg, hanem az alkalmazkodás képessége, ami a siker kulcsát jelenti. Előfordult már, hogy egy vámügyintéző hirtelen eltűnt a papírok tengerében, vagy egy konténer hetekig vesztegelt a sivatag peremén egy elrontott űrlap miatt. Ezek a kiszámíthatatlan események a mindennapi működés elkerülhetetlen részét képezik. De ez a robbanás különbözött az eddigiektől: nem csupán egy adminisztratív baklövés vagy technikai zűrzavar volt, hanem egy hús-vér tragédia. Olyan esemény, amire még az én tapasztalt iráni partnerem is így reagált: "Az élet néha újrarendez."
A robbanás nem csupán az árukészletet sodorta el, hanem a likviditásunkat is súlyosan megrendítette, így a pénzügyi stratégiánkat is újra kellett gondolnunk. Most új megközelítéseket keresek a keletkezett űr betöltésére: befektetések, párhuzamos kereskedelmi irányok, és a struktúrák átalakítása. Ez nem valamiféle szenzációhajhász mese, hanem a valóság keserű íze. Olyan, mint egy videojáték, ahol eddig minden simán ment, fejlesztetted az eszközeidet, aztán egyszer csak áramszünet következik be - de a rendszer nem mentette a munkádat. A különbség csupán annyi, hogy itt nem egy bugra ébredtünk, hanem egy robbanásra. Valódi, hangos, füstös és végzetes esemény volt.
És mégis, ez sem tudott eltántorítani. Irán - minden nehézségével együtt - a világ egyik legösszetettebb és legizgalmasabb piaca maradt számomra. Egyiptomtól Üzbegisztánig jártam már sok helyen, de ilyen intenzív, ilyen nyers, valódi kihívásokkal teli környezettel máshol nem találkoztam. Itt semmi sem jön könnyen. Minden siker mögött kemény munka, éberség, kompromisszum és találékonyság, néha puszta kitartás áll. Amikor végre elérsz valamit, az érzés páratlan. Nincs automatizmus, nincs szerencse - csak az, amit valóban kiharcoltál.
Nincs biztonsági háló, nincs kényelmes középút, csak éles kanyarok és meredek emelkedők. Aki itt nyer, az nagyot nyer. Aki veszít, az sokat veszít. Mert ahol minden bizonytalan, ott bármi lehetséges.
Sokan kérdezik, hogy maradok-e még. A válaszom határozott igen. Maradok, mert ebben a régióban a visszalépés nem opció - csak az újratervezés. Másik kikötő, másik partner, másik termék. Amit elveszítesz, azt nem mindig pótolhatod, de mindig tanulhatsz belőle. És aki tanul, az újra tud építeni. Ez a piac sokat elvett, de még többet adott: tapasztalatot, kapcsolati hálót, rugalmasságot, és egyfajta mély, bőr alá ivódó éberséget, amit máshol nem szerezhetsz meg ilyen mélységben, csak itt, a Közel-Keleten. Azóta az új szállítmányok úton vannak. Nem ugyanaz a termék, nem ugyanaz az útvonal, de a lendület és a hit megmaradt. Itt nem lehet megállni. Én sem akarok.
Churchill szavai nem véletlenül maradtak velünk: "Ha poklon mész keresztül, ne állj meg." Mert amikor elérted a legmélyebb pontot, nincs visszaút. Az út csak előre vezet, és a legnagyobb sötétségben is kibukkanhat az új élet fénye. A nehézségek nem csupán akadályok, hanem lehetőségek is, amelyek új kezdeteket rejtenek magukban. Így a veszteségekből tanulságok születnek, a kudarcokból pedig erő és lendület. A legfontosabb pedig az, hogy megőrizzük a hitünket: mindig van remény, és mindig van lehetőség a folytatásra.
A szerző egy teheráni üzletasszony, aki a főváros pezsgő üzleti világában tevékenykedik.
Az alábbi írás az ÖT és az Index közötti kreatív együttműködés eredményeként került fel oldalunkra. Ha szívesen megosztaná, véleményezné, vagy további hasonló témákra lenne kíváncsi, látogasson el partnerünk, az ÖT weboldalára!
A véleménycikkek nem mindig tükrözik az Index szerkesztőségének hivatalos nézeteit.
(Borítókép: Az iráni Vörös Félhold mentői dolgoznak egy robbanást követően a Shahid Rajaee kikötőben Bandar Abbasban, Iránban, 2025. április 27-én. Fotó: Iranian Red Crescent / Reuters)
