Kerekes Gréta: Mosolygok magamban, mert sikerült megtévesztenem a magyarságot.

A párizsi olimpia Kerekes Gréta, a tízszeres magyar bajnok és Európa Játékok-bronzérmes gátfutó utolsó versenye volt. A francia fővárosban tett nyilatkozatával sokakat meglepett, hiszen nem csupán a közönségnek szólt, hanem azoknak a szakmabelieknek is, akik folyamatosan kritizálták őt. Gréta megosztotta élményeit a nehezen induló, ám végül boldog befejezéssel záruló amerikai kalandjáról, és a hazai negatív visszhangokról is, amelyeket sikerült egy külföldi edző segítségével háttérbe szorítania. Emellett beszélt arról is, hogy lobbanékony természete inkább segítette, mint hátráltatta őt a pályán.

Úgy nyilatkozott, hogy már a tokiói olimpia idején világossá vált számára: a Párizsi Olimpiára készül utoljára. Azaz, a mostani versenyt úgy közelítette meg, mint pályafutása utolsó nagy megmérettetését. Milyen érzés volt ezzel a tudattal a rajthoz állni?

Mélyen a szívemben őriztem a reményt, hogy egyszer még utoljára megmérethetem magam egy olimpián. Amikor végre biztossá vált, hogy részt vehetek a párizsi játékokon, tudatosan elkezdtem készülni erre a különleges pillanatra. Az utolsó versenyem, amelyet a válogatott mezében futottam, egy olyan élmény, amely örökre velem marad: 70 ezer néző szeme láttára teljesíthettem a távot. Amikor átléptem a célvonalat a reményfutamban, azonnal tudatosult bennem, hogy ez az utolsó alkalom, amikor versenyzőként a pályára lépek. Az érzés, amely akkor elöntött, sosem fog eltűnni az emlékeimből:

Nem a szomorúság fogott el, hogy bárcsak örökké tartana ez a pillanat, hanem egy óriási mosoly ült az arcomon, és abban a pillanatban úgy éreztem, hogy minden a helyére került. Mennyire felemelő érzés volt emelt fővel távozni a pályáról – és ezzel együtt az atlétika színpadáról is.

Mennyire befolyásolta a visszavonulását az a döntés, hogy a sportkarrierje helyett inkább a magánéletére és a családalapításra szeretne koncentrálni?

Sokan úgy vélik, hogy egy nő életkoráról nem illik beszélni, de elértem azt a szakaszt, amikor már tudom, mikor kell nemet mondani. A sport világában megtanultam, hogy fontos tudni, mikor kell visszavonulni. Fiatalon is megfogalmaztam magamban, hogy nem szeretnék úgy kilépni, hogy közben csak a nehézségekre emlékszem. Voltak nehéz időszakaim, mélypontjaim, és mégis, mindig azt az érzést kerestem, hogy folytathatom, hátha egy szebb befejezést találok. Az elmúlt két év azonban a pályafutásom legszebb időszaka volt, és most, 32 évesen, azt érzem, hogy nincs mit szégyellnem. Itt az ideje, hogy a civil életemre összpontosítsak, több időt tölthessek a párommal, és már a családalapításon is gondolkozunk. Mindennek egyszer vége szakad, és most eljött az idő, hogy más irányok felé forduljak.

Az utolsó futást követően, amikor a boldogság sugárzik az arcomról, egy különleges pillanat maradt meg bennem Párizsban: az a varázslatos naplemente, amikor a Szajna partján sétáltam, és a híres hidak sziluettjei a narancs és rózsaszín árnyalatokban játszó égen táncoltak. Az illatok, a zene és a város vibráló élete mind egybeolvadt, és úgy éreztem, mintha a világ minden szépsége ott lenne velem.

Más világversenyekhez képest, mint a londoni és a budapesti vébé, Párizs számomra igazán különleges élményt nyújtott, főként az olimpiai falu varázsának köszönhetően. Hatalmas öröm volt, hogy a magyar csapat szinte minden tagjával személyesen találkozhattam, és ez az összetartozás érzése adta meg azt a különleges pluszt, ami megkülönböztette ezt az eseményt a világbajnokságoktól. A verseny előtt figyelmeztettek, hogy ha kilépek a pályára, ne nézzek körbe, mert a lelátók hangulata könnyen magával ragadhat. De nem tudtam ellenállni; úgy éreztem, hogy ez egy olyan alkalom, amilyet talán sosem fogok megélni újra. Minden pillanatot élvezni akartam. A legmeghatóbb élmények egyike az volt, amikor a városban sétálva éreztem az emberek szeretetét és tiszteletét. Olyan sokan odajöttek hozzánk, teljesen el voltak ragadtatva attól, hogy olimpikonokkal találkozhatnak. Az aláírásokért és közös fényképekért való rajongásuk igazán megindító volt, és csak fokozta a Párizsban eltöltött idő varázsát.

Párizsból ugorjunk át az Egyesült Államokba, mert az Amerikában töltött időszakról azt mondta, a poklok poklát élte át. Milyen tényezők tették annyira nehézzé a kinti éveket?

19 évesen léptem át az önállóság küszöbét, és bevallom, még kislányként éreztem magam, hiszen otthon, a szüleim védőszárnyai alatt éltem, ahol mindenem megvolt. Tehetségesnek számítottam a korosztályomban, hiszen a sportban szép eredményeket értem el, és az önbizalmam is a tetőfokára hágott, amikor egy amerikai egyetem sportösztöndíjat ajánlott nekem. Amikor megérkeztem Nebraskába, hirtelen szembesülnöm kellett azzal, hogy felnőtté váltam. Teljesen magamra voltam utalva; minden döntést nekem kellett meghoznom, és sajnos rá kellett jönnöm, hogy hiába akartam anyukámmal lelkizni, a nyolcórás időeltolódás miatt sokszor nem tudtam elérni őt. Pedig csak 2012-t írtunk, de akkoriban még nem voltak annyira elérhetőek az okostelefonok, mint ma – a Skype-on való beszélgetésekhez is figyelembe kellett venni a különbséget. Az egyedüllét tehát komoly próbatétel volt számomra, és ebből a nehézségből csak fokozódott a kihívás, amikor a sportkarrierem hirtelen mélyrepülésbe kezdett.

A külső edzésmódszerek nem váltak be számomra, és úgy éreztem, hogy inkább hátrafelé haladok. Az energia helyett csak a fáradtságot hoztam magammal, és a súlyom is nőtt. Minden nyáron, amikor hazatértem, azt hallottam, hogy az atlétikai álmomnak vége, mert a környezetem nem látott bennem ígéretes fejlődést.

A pozitív változáshoz az egyetemváltás elengedhetetlennek bizonyult?

Természetesen! Íme egy egyedi átfogalmazás: 2013 nyarán érkeztem az El Paso-i Texas Egyetemre, ahol Lacena Golding-Clarke, a jelenlegi világcsúcstartó Tobi Amusan edzője, kezdett el foglalkozni velem. Lacena volt az, aki kirántott a mélyből, és olyan önbizalmat adott, amilyet itthon senki nem tudott volna. A szövetség folyamatosan próbálta lebeszélni arról, hogy folytassam az atlétikát, mondván, hogy szörnyű nézni, amit csinálok. De Lacena mindig azt mondta: „Gréta, te tehetséges vagy, a munkamorálod példaértékű, bármit elérhetsz, dolgozzunk együtt, és meglátod, hogy sikerülni fog.” Az első közös évünkben végül megnyertem az egyetemi bajnokságot. Ekkor kezdtem el igazán hinni abban, hogy Lacena szavai nem üres ígéretek, hanem valóság. Rájöttem, hogy nem szabad a negatív, rosszindulatú emberek véleményére hallgatnom, hanem inkább a saját szívemre és lelkemre kell figyelnem. Valószínűleg ezért is értem el Párizsig.

23 éves koromban tértem haza Amerikából, és azóta számos magyar edzőtől hallottam, hogy minek is futok, hiszen már öreg vagyok, és hogy az ember csak 26 éves koráig fejlődhet, onnantól pedig már csak lefelé vezet az út. Hihetetlenül boldog vagyok, és belülről nevetek, mert sikerült megcáfolnom ezeket a megállapításokat azzal, hogy a saját utamat jártam, és nem hagytam, hogy mások véleménye befolyásoljon.