Makai Máté véleménye szerint Trump megjelenése nem csupán a politikai tájképen való eltérés, hanem az identitáspolitika kudarca által generált jelenség.
Donald Trump második győzelmét sok elemző elsősorban a nyugati liberális baloldal csődjének tudja be. Az amerikai választás eredménye sokféle érzelmet felkorbácsolt, és mindenki túlzásokba esett, pro és kontra, éppúgy, mint 2016-ban. Számtalan oka van a Trumphoz hasonló "excentrikus" közszereplők sikerének, de az egyik és legfontosabb az emberek ilyen-olyan eredetű frusztrációja. És ebben az egész Trump-sztoriban még csak nem is Trump a főszereplő.
A közösségi média trumpista kommentelői szerint a demokraták vereségének fő oka a túlzásba vitt, radikális kulturális és közéleti politikai korrektség, melynek alapgondolata egyébként az emberek közötti "minőségi" különbség eltörlését tűzte ki céljául. Ez valóban nemes, jóindulatú cél, csakhogy a fürdővízzel együtt a gyereket is kiöntötték - ugyanis nem minden különbség eltörlendő. Az olasz nem azt eszi, amit az amerikai, az angol nem úgy öltözködik, ahogy az amerikai, és a magyar sem ünnepli töklámpással a halloweent.
A kortárs politikai gyakorlat elemzésekor fontos, hogy különbséget tegyünk a "bullshitelés" és a konkrét döntések folyamata között. A bullshitelés csupán a felszín, a látványos csomagolás, amely a közvélemény manipulálására hivatott; sok esetben ez a flamboyáns retorika elegendő ahhoz, hogy a tömegek figyelmét megnyerje. Ezzel szemben a valódi döntéshozatali folyamat az a mélyebb réteg, ami valójában formálja a történelmet. Vegyük például Donald Trump első elnöki ciklusát, amely körül óriási hisztéria alakult ki. Bob Woodward könyvei világosan rávilágítanak arra, hogy Trump sokkal inkább vakmerő és tájékozatlan, mint ahogyan azt sokan gondolják. Ugyanakkor ezekből a művekből az is kiderül, hogy a körülötte lévő tanácsadók és politikai szakemberek tisztában vannak a demokrácia értékeivel, és rendelkeznek a szükséges józansággal ahhoz, hogy kezeljék a kiszámíthatatlan elnök ad hoc döntéseit. Ez a dinamikus feszültség a bullshitelés és a valóság között sokszor képes megvilágítani a politikai döntések mögött rejlő komplexitást.
A választók támogatásáért és a hatalmi pozíciókért folytatott küzdelem a "bullshit" szintjén zajlik, ahol a politikai felek a kulturális hegemónia birtoklásáért harcolnak. Ezt a fogalmat az olasz marxista filozófus, Gramsci fogalmazta meg, hangsúlyozva, hogy a valódi politikai hatalom nem csupán az intézményi keretekben, hanem a társadalmi tudat formálásában rejlik. A jobboldali narratíva szerint a kulturális hegemónia a mainstream balliberális média irányítása alatt áll, amelynek révén próbálja befolyásolni az emberek gondolkodását. Éppen ezért a jobboldal világszerte - ahogy ők nevezik - szabadságharcot folytat ennek a dominanciának a megdöntésére, legyen szó Magyarországról vagy az Egyesült Államokról.
A baloldal alapvetően a tolerancia, a gyengék és hátrányos helyzetűek támogatása, az igazságosság, valamint az elit feletti kontroll eszméje köré épül. Szándéka, hogy háttérbe szorítsa az identitásokat és kulturális eltéréseket, miközben a világnézeti szabadság utópisztikus vízióját hirdeti. E filozófia középpontjában az ember, mint autonóm lény áll, amit a kortárs zöldpolitikai nézőpontok is kiegészítenek, hangsúlyozva az állatok védelmét is. Ezzel szemben a jobboldal hagyományos értékekre épít: tiszteletben tartja a történelmet és a hagyományokat, képviseli a kultúra érdekeit, valamint hangsúlyozza az identitások és kulturális különbségek megőrzését. Az egyének közösségi hovatartozása, mint a nemzetség és a törzs szuverenitása, szintén fontos szerepet játszik a jobboldali gondolkodásban. A vallásos alapú erkölcs, az értékmegőrzés és a szabadpiaci verseny elvei tovább erősítik ezt a nézőpontot. A jobboldal, különösen Trump híveinek körében, a kulturális reálpolitika irányába tendál, amely a valóságos társadalmi és politikai viszonyokra reagál.
A baloldal törekvése, hogy felemelje a társadalom perifériáján élő, gyakran figyelmen kívül hagyott közösségeket, jogokkal ruházza fel őket, és támogassa őket, sajnos nem terjedt ki a társadalom túlnyomó részére, a "maradék" kilencven százalékra. A szegénység, a társadalmi igazságtalanságok, valamint a gyengék és hatalommal nem bírók elnyomása elleni valódi válaszok hiányoznak a diskurzusból, csupán sporadikusan, itt-ott érintve lettek. A baloldali ideológia eszményképe - a totális és általános egyenlőségen alapuló utópisztikus kommunizmus - a mai világban megvalósíthatatlannak tűnik. A múltban kipróbált formák kudarca részben a rendszer nem totális jellegéből fakadt: míg a keleti blokkban a szocializmus jellemezte a társadalmi berendezkedést, addig a vele szomszédos nyugati országokban másfajta politikai és gazdasági struktúrák működtek. Ezen kívül a hatalom minden szintjén megjelenő korrupció - legyen az politikai, gazdasági vagy erkölcsi - szintén hozzájárult a baloldali ideálok meghiúsulásához.
A baloldali pártpolitika létezése a gyakorlatban kétségtelen, ám a pártpolitikához elválaszthatatlanul kapcsolódó elitpolitika gyakran ellentmond a baloldaliság alapelveinek. A pártpolitika elkerülhetetlenül elitpolitikává alakul, legyen szó anyagi, hatalmi vagy életviteli dimenziókról, miközben fokozatosan eltávolodik a mindennapok valóságától. Ennek következményeként a baloldal hitelessége megkérdőjeleződhet. Az olyan mechanizmusok, mint áttétek, rugók és kallantyúk, amelyek lehetővé teszik, hogy négyévente elérjük a döntéshozó elit fülét, már-már elcsépelt módon működnek, folyamatos karbantartást és finomhangolást igényelnek.
De ha feltesszük, hogy van valóságos baloldali képviselet, az akkor sem volt képes az elmúlt években választ adni valódi problémákra: a rendszer jellegéből fakadó környezeti pusztításra, a folyamatos és szükségszerű áremelkedésekre, az inflációkra, az igazságtalan elszegényedésekre és meggazdagodásokra. Csak az identitáspolitika maradt, mint valamiféle elv.
A jobboldali politika logikája meglepően hasonlít a baloldali identitáspolitikához. Kultúrájában a nyílt beszéd és a bátorság állnak a középpontban. Folyamatos és megállíthatatlan őszinteségre ösztönöz, amelyben nem találunk helyet a finomkodásnak, a másik nézőpontjának mérlegelésének vagy a másik igazságának védelmének. Ez akár a vitahelyzet egyik alapvető jellemzője is lehetne, de a „fürdővíz és gyerek” dilemma itt is megjelenik. Mivel minden kimondhatóvá válik, újra felszínre tör a gyűlöletáradat, amit egyesek a szólásszabadság álarca mögé rejtenek. A reálpolitika, amely elvileg jobban összhangban van a valósággal, sajnos szomorú képet fest: a szókimondás szabadsága sokszor az emberekben lévő gyűlöletet szabadítja el.
Makai Máté író, újságíró, az ÖT szerzője
A véleménycikkek nem mindig a szerkesztőség hivatalos álláspontját képviselik az Indexnél.
