Makranczi Zalán kifejezte, hogy a színház világának varázsával szemben némi kiábrándultságot érez. Az érzés, hogy a színház már nem hozza el azt az izgalmat és frissességet, amit korábban nyújtott, sok művészt foglalkoztat. Ez a megélése a színházi élet k
Makranczi Zalán, a tehetséges színművész, egy nemrégiben adott interjúban mélyreható gondolatokat osztott meg a színházi szakma állapotáról. Kiemelte, hogy a művészet önmagában nem elég, ha nem teremt valódi kapcsolatot a színész és a közönség között. Szerinte a színház lényege nem csupán a látványosság vagy a szórakoztatás, hanem az érzelmi kötelék, amely a nézők és az előadók között kialakul. Zalán a magyar színházi szcénát kaotikusnak és korszerűtlennek látja, és aggasztónak tartja, hogy a színészek, valamint a háttérmunkások gyakran a túlterheltség és a bizonytalan lét miatt szenvednek. Ezt a feszültséget és stresszt egyre nehezebb elviselniük, ami nemcsak a művészi teljesítményre van negatív hatással, hanem a színház egész ökoszisztémájára is.
Nemrégiben látott napvilágot egy interjú Makranczi Zalánnal a Színház Online platformon. A beszélgetés során a színész mélyebb gondolatokat osztott meg, kifejezve, hogy időnként kétségek gyötrik a színészi pályájával kapcsolatban. Megosztotta, hogy foglalkoztatja a kérdés: vajon mennyire képes hitelesen megfogalmazni a mondanivalóját, és hogy van-e lehetősége olyan témákkal foglalkozni, amelyekben igazán hiteles maradhat.
Elmondása szerint ezek a kérdések nem valamiféle kényszerhelyzet miatt nem hagyják nyugodni, csupán úgy érzi, ahogy telnek az évek, úgy válik egyre fontosabbá számára, hogy mire fordít időt és hogy a befektetett energia megtérül-e, hozzátesz-e a maga és mások épüléséhez.
Az interjúban emlékeztették egy korábbi mondatára, amikor is azt mondta "kicsit megcsömörlöttem a színháztól". Ezt a kijelentését azzal kommentálta, hogy azért fogalmazott így, mert már nem köti le, amikor egy előadás öncélúan művészi vagy ha szimplán csak szórakoztat. Rendkívül foglalkoztatja továbbá az, hogy min múlik, hogy a néző és a színész között kialakul-e egy közvetlen kapcsolat, ami lehetővé teszi, hogy személyes igazságokról folytassanak párbeszédet. Mert a színháznak talán ez lenne az értelme.
Makranczi Zalán úgy érzi, hogy a saját útját kell járnia szabadúszóként, alázattal, az adni akarás jegyében. Az, hogy a sorsát ő alakítja, óhatatlanul több felelősséggel, ugyanakkor a felnőttség felszabadító érzésével jár.
A színház számomra egyfajta mentális menedék, ahol a szorongásaim szinte elolvadnak. Amikor a színpadra lépek, lehetőségem nyílik arra, hogy szembenézzek önmagammal, és kifejezzem azokat a belső vívódásokat, amelyek régóta foglalkoztatnak. Az előadás során, amikor olyan témákról beszélhetek, amelyek igazán megérintenek, úgy érzem, hogy a szavak varázsa segít felszabadítani a bennem rejlő feszültségeket. Néha azonban eltöprengek azon, hogy vajon van-e értelme ennek a párbeszédnek, főleg ha a közönségem nagy része hasonló nézőpontokkal rendelkezik, mint én. Kérdéses, hogy mennyire hatékony ez a dialógus, ha azokhoz szólok, akik már eleve egyetértenek velem.
- mondta a színész, hozzátéve, hogy éppen ezért, amikor van rá lehetősége, igyekszik kilépni a véleménybuborékjából és felfedezni mindazt, ami azon kívül esik.
A művész, aki a színészet világában jártas, ugyanakkor a Színházi Dolgozók Szakszervezetének elnökhelyettese és a Szinkron alapszervezet alelnöke, úgy véli, hogy a színházi szakma képviselői között feszülő vélt és valós ellentétek egyfajta belső vívódást generálnak. Sokan tele vannak aggodalommal, mivel félnek a pozícióik elvesztésétől, míg mások elnyomottan és anyagilag ellehetetlenülve érzik magukat a színházi világban. Ez a helyzet egyfajta feszültséget teremt, amely a kreatív közösség egészére rányomja a bélyegét.
Egy alkalommal így fogalmazott: "a magyar színházi életben igazi káosz uralkodik", továbbá kijelentette, hogy "a színházi struktúra idejétmúlt". Most újra megerősítette ezeket a megállapításokat, hangsúlyozva: "határozottan úgy vélem, hogy eljutottunk a végső határig, és most a fal előtt állunk".
Egy ilyen apró ország nehezen tudja fenntartani annyi társulatot, és valójában nincs is szükség annyi színészre, mint amennyi képzés elindul. (...) Már a pályám kezdetén is azt hallottam, hogy a szakma fokozatosan telítődött, de manapság úgy tűnik, hogy a helyzet már 130 százalékosan telített.
Makranczi Zalán hangsúlyozta, hogy a színház napjainkban olyan mechanizmusként működik, mint egy gyártósor, ahol a "fizetések alacsonyak, de a termelés rendkívül fontos". Ezzel arra utalt, hogy a színészek és a teljes stáb belefárad a társulati élet folyamatosan emelkedő elvárásaiba, amelyet a "társulati lét bizonytalansága" jellemez. A helyzet különösen aggasztó, hiszen sok esetben a színházi munkatársakat nemcsak fizikai, hanem lelki szempontból is kimerítik, miközben a juttatások messze elmaradnak a befektetett energia és szenvedély mértékétől.
Makranczi Zalán az interjú zárásakor egy fontos gondolatot osztott meg: "Amikor az ember képes elengedni a megfelelési kényszert, és azt mondja, hogy valójában nem szeretne többé bizonyítani semmilyen közösségnek, akkor újra szabadon szárnyalhat."
