Miley Cyrus teljesen átalakította a saját imázsát és stílusát, mintha egy másik világba lépett volna.

Kedvenc sztárjaikból mára eltűnt, elfeledett háttérzaj lett, akik még mindig harcolnak a létezésükért.

Miley Cyrus neve gyakran felbukkan a médiában. Néha családi konfliktusai kerülnek a középpontba, máskor pedig zenei törekvései keltik fel az érdeklődést. Azonban ritkán hallunk arról, hogy filmrendezői ambícióival próbálkozik. Most azonban éppen egy zenés film projektjén dolgozik, amelyhez a dalokat ő és producer barátai közösen írták. Ezek a dalok a kilencedik stúdióalbumának, a Something Beautiful-nak a részei, és izgalmas új irányt képviselnek a művészi pályafutásában.

Mivel az azonos című film premierje csak 2025. június 6-án esedékes a Tribeca Fesztivál keretein belül New Yorkban, Észak-Amerikában június 12-én debütál, majd a világpremierre június 27-én kerül sor, most inkább a lemezkritikára koncentrálunk. Érdemes megemlíteni, hogy néhány vizuális tartalom már elérhető. Az énekesnő csapata feltöltött néhány részletet – valószínűleg a videoklipeket is – a YouTube-csatornájukra, ahol összefoglalva található az első néhány dal.

Ha alaposan szemügyre vesszük az album dalait, azonnal észrevehetjük, hogy a 13 trackből álló korong nem csupán klasszikus értelemben vett dalokat tartalmaz. A lemez egy izgalmas bevezetővel (Prelude) indít, és emellett két átkötő (Interlude 1, Interlude 2) is megtalálható benne. Sok előadó albumán ezek a zenei töltelékek csupán a dalok közötti szünetek, de Cyrus új művében lényegesebb funkciót kaptak. Jelenleg a zenei átmenetek szerepét töltik be, ám a film megtekintése után valószínűleg még mélyebb megértést nyerünk a jelentőségükről. A két átvezető körülbelül másfél perc hosszú,

A Prelude ráadásul egyfajta konferálást is magában foglal, így nem csupán témájában, hanem érzelmi dimenziójában is igyekszik egységet kialakítani. Ennek révén kialakul egyfajta hangulati bevezetés, amely megalapozza a lemez atmoszféráját. Ugyanakkor felerősíti a koncepciós lemez jellegét is, amely inkább érzésvilágában bontakozik ki, semmint szigorú szerkezetével. A lemez rendelkezik egy ívvel, de a második felétől kezdve inkább egy dalokból álló gyűjteményként mutatkozik meg, mintsem egy koherens koncepcióra épülő műalkotásként.

Miley Cyrus lemezeivel többnyire az a legnagyobb baj, hogy zeneileg csupán reagálnak egy aktuális, korszakos hatásra, miközben híres előadók dallamvilágát ismétlik. Persze akadtak kivételek a munkássága során, de igazán progresszív megvalósítást ritkán hallottunk tőle, de ha mégis, többnyire csírájában fojtotta el.

A legújabb album, túlzás nélkül állíthatom, az eddigi munkák közül a legmerészebb és legszürreálisabb, ha a stílusbeli kísérletezést nézzük. Progresszív elemek és olyan ötletek találhatóak benne, amelyek a mainstream hangzás keretein belül mozognak. Valahogy így kéne kinéznie a progresszív popzenének, ha egyáltalán létezik ilyesmi. Ugyanakkor a lemez gyengesége abban rejlik, hogy ezek a drámai váltások gyakran egyértelmű – mondhatni – forrásokkal rendelkeznek.

A "Something Beautiful" című dal magával ragadó dallamai tökéletesen beilleszkednek a későbbi R&B világába, miközben finom ízelítőt adnak a soul hagyományából. Azonban, sajnos, nem képes túllépni ezen a kereten. A hallgatóban elkerülhetetlenül felidéződnek Amy Winehouse dalai és a soul műfajának korai nagyasszonyai, ami természetesen dicséretes, hiszen olyan rendkívüli és elismert művészekről van szó. Cyrus hangja valóban szépen cseng ebben a stílusban, de valahogy nem tud újat hozni, nem tudja gazdagítani a zenei palettát. A dalban elhelyezett elektronikus elemek – amelyeket nevezhetünk breakdownnak – és a fokozatos kiúszás inkább ellenpontként funkcionálnak. Bár ez a megoldás akár izgalmas ötlet is lehetne, a végső hatás mégis inkább a kakofónia irányába hajlik, és az összhang helyett inkább zűrzavart kelt.

Ott van például az előzetesen csak single formában debütált "End of the World", amely egyértelműen megidézi az ABBA varázslatos atmoszféráját – annyira magával ragadó, hogy szinte lehetetlen nem észrevenni. A "Walk of Fame" záróakkordjainál a háttérben hallható spoken words részletek ritmikai játéka pedig csodásan idézi meg az R.E.M. "Losing My Religion" énekstílusát. Minden egyes dalban felfedezhetőek azok az inspiráló források, amelyek nem csupán a múltat idézik fel, hanem a korábbi albumok tükrében egyfajta aktuális reflektálásként is szolgálnak.

Míg sokakat inspirálnak a korábbi zenei korok, Miley Cyrus dalaiban konkrét témák tűnnek fel, azonos hangszerhasználat és hangszínválasztás, ami vagy egy óriási, eget rengető véletlen, vagy szimplán nem az. Azt is lehet mondani, hogy nincs új a nap alatt, ezért könnyű belebotlani más előadók dallamaiba, pláne a popzenében, de minden számban húzni egy ilyet azért ötöslottót megszégyenítő szerencsével jöhet csak össze.

Ami viszont a lemez javára válik, még ha zeneileg túl sok is a visszautalás, azok a szövegek. Miley Cyrus alkotásai lírikus oldalon mindig is óriási amplitúdókat írtak le. Voltak borzasztóan egyszerű sorok, mintha egy kisboltban elhangzó beszélgetést ültettek volna dalba, meg a nagyon művészire szabott, de többnyire a felszínen ragadt gondolatok. Ezúttal mégis más történt.

Bár sok helyen találkozhatunk művészies közhelyekkel – még az intróban is –, akadnak olyan dalok és szövegrészletek, amelyek képesek igazán mélyre hatolni. Hiszen napjainkban rengeteg olyan, világmegrengető probléma létezik, amelyet nem szükséges túlbonyolítani ahhoz, hogy hatással legyen ránk. Csak annyira van szükség, hogy őszintén átérezzük és kifejezzük, és akkor megszületik valami igazán értékes.

Furcsa és figyelemre méltó jelenség, hogy manapság egyre több alkotóművész próbálja kifejezni magát a világégés témájában. Ritkán volt már példa arra, hogy annyi globális esemény zajlott volna egyszerre, mint napjainkban, így nemcsak a megfelelő téma megtalálása válik könnyűvé, hanem éppen ellenkezőleg: egyre nehezebb elkerülni azt a mindennapi szenzációhajhászatot, ami mindenütt körülvesz minket. Az alkotóknak már nem csupán az a kihívásuk, hogy reagáljanak az eseményekre, hanem hogy egyedi perspektívát kínáljanak, amely túlmutat a megszokott, pesszimista narratívákon.

Miley Cyrus új albuma is valahol a világégés, illetve a szenvedésben és pusztulásban látott szépség között keres összefüggést a szövegekben. Milyen a gyönyör elsőre vagy utoljára, ha azt hisszük, elveszítjük. vagy ha tudjuk, hogy még egy darabig a miénk lehet? A sokszor szerelemről, testiségről, partizásról és függetlenségről éneklő előadó

Jelenleg nem világos, hogy a készülő filmben pontosan hogyan bontakozik majd ki a történet. Érdemes megemlíteni, hogy Cyrus nem egyedül viszi a rendezői pálcát; Jacob Bixenman és Brendan Walter is részt vesznek a munkálatokban. Ugyanakkor mindhárman viszonylag kezdők a filmes világban, hiszen eddig csupán néhány videóklip mögött állnak. Jelenlegi helyzetük alapján Cyrus nem tűnik úgy, mintha az olyan nagy sikerekre hajtana, mint Taylor Swift, de ki tudja, mit hoz a jövő?

Összességében a Something Beautiful vegyes érzéseket ad. Egyfelől dicsérendő az a szárnypróbálgató hozzáállás, amit Cyrus igyekezett belevinni a lemezbe, ahogy a Hannah Montana-korszak hangulatának utolsó allűrjeit is kész levetkőzni. Viszont sokat vesz el belőle, ahogy egymás után hallatszanak ki az ötletforrások. Szövegezéseben sikerült egy remek egyensúlyt megvalósítani, ami mindenképpen értékelendő. Hogy ez a lemez egész estés alkotásként, zenés filmként milyen formában áll majd össze - izgalmas kérdés.