Orbán Viktor és a mesterséges intelligencia kapcsolata különös figyelmet érdemel, mivel a politikai vezetők technológiai újításokkal való viszonya gyakran tükrözi a társadalmi fejlődést. Az ő esetében a tehetség és az innováció találkozása különösen izgal

Orbán szerint Magyarországnak önállóan kell résztvennie a mesterséges intelligencia fejlesztésében, mert az "Európai Unió ebben a versenyben nem ér semmit".

Zuckerberg nemrég igazolta le Shengjia Zhao-t a Meta Superintelligence Labs-ba, többszáz millió dolláros csomagról ír a sajtó, ennyit ér ennek az embernek a tudása. Zhao a Tsinghua Egyetemen végzett 2016-ban, majd a Stanfordon szerzett doktorátust, és a GPT-4-t kifejlesztő team tagja volt (egyik a kb. háromszáz társszerzőnek a GPT-4-t bejelentő publikációban). Érdemes megnézni a listát, ott van rajta a transzformerek egyik megalkotója, Lukasz Kaiser is.

Orbán nem érti a modern világot, és a tehetség fogalma is távol áll tőle. Úgy véli, hogy elegendő utasítania egy kedvenc munkatársát, mint például Palkovics Lászlót, aki a tizenkilencedik századi matematikai elveket alkalmazta évekkel ezelőtt, de azóta már nem frissítette tudását. Lehet, hogy megkérdezi Tilesch Györgyöt is (aki jogi képviselőnk, és már a T betű írásmódja miatt is feszülten reagál), aztán holnapra a magyar mesterséges intelligencia színtér nemzetközi szintre emelkedik. Ez a hozzáállás a gimnáziumi KISZ-bizottságból ered, ahol a szemüveges, zsidó (most már indiai és kínai) értelmiségiek iránti mély megvetés formálódott. Csak a mélymagyarországban hisz, az agresszív, tudatlan, elzárkózó emberek körében (kedves jogi képviselőnk, nem említettem nevet, kérlek, azonnal tedd félre azt a dolgot, nehogy valaki megsérüljön).

Az AI jelenlegi állapotában nem tekinthető tudománynak, és elképzelhető, hogy sosem fogja elérni ezt a státuszt. Jelenleg az AI, amely főleg fejlett transzformereket jelent, mérnöki csodának számít, és olyan rendkívül tehetséges fiatal szakemberekre van szükség, akik rendelkeznek a gyakorlati érzék és kreativitás különleges kombinációjával. Közéjük tartozhatnak olyan emberek is, akik színes háttérrel rendelkeznek: lehetnek melegek, ukránok – mint például Illia Polosukhin, a transzformerek egyik kiemelkedő úttörője – vagy éppen liberális gondolkodásúak, akik nem foglalkoznak a politikusok zagyvaságaival. Az AI fejlődése tehát nemcsak technológiai, hanem sokszínű emberi tehetségek összefonódására is épít.

Magyarországon a középszerűség álcázott mesterei próbálnak AI-kutatónak tűnni, de valójában alig vannak a szakma közelében. Az ő érdekük, hogy a valódi AI-kultúra ne bontakozhasson ki, mivel ezzel elveszítenék a pozíciójukat. A pár neves szakértő, aki külföldön dolgozik, szinte biztos, hogy nem tér vissza, míg a szomszédos Bulgária sikeresen hazahozta a saját tehetségeit és azok beágyazottságát. Magyarországon pedig hiányoznak azok a gondolkodók, akik felfedeznék és kiaknáznák a potenciális niche lehetőségeket. Azok a területek, ahol valóban kiemelkedhetünk, teljesen elérhetetlenek számunkra, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy olyan nyelvi modellek fejlesztéséhez, amelyek versenyképesek lehetnének, hatalmas, a magyar éves GDP-vel egyenértékű adatközpontokra lenne szükség – ami nyilvánvalóan csak álom marad.

Orbán rendszerszintű értelmiség- és tudásellenessége már jelentős károkat okozott hazánknak, és sajnos még mindig van lehetőség a helyzet romlására. Azonnali szükség lenne több tucat rendkívül tehetséges fiatalra, akik húszas-harmincas éveikben járnak. Nem várhatunk öt évet – a cselekvés ideje most van. Olyan kultúrára van szükségünk, amely valóban értékeli a tehetséget és a tudást. Ehhez viszont elengedhetetlen egy mélyreható rendszerváltás.

A Kedves Olvasó most azt mondja, hogy Magyar Pétert sem érdekli ez az egész, neki sincs affinitása ehhez és ő is megveti a valódi tehetséget és a tudást. Erre esetleg mutatnak jelek, de legalább nem halálosan biztos. Ő talán hagyná ezt a világot és az én világomat kicsit élni. Ezt elképzelhetőnek tartom.

Az ország intellektuális helyzete mélyponton van, és az aggasztó állapotok között feltűnik egy Lánczi nevű exkomcsi, aki a filozófia területén tevékenykedik. Ez igazán elkeserítő számomra. A fiatalok tömegei, akik a jövőjüket keresik, egyre inkább az emigrációt fontolgatják – már ha egyáltalán van rá lehetőségük. Az intézményrendszerben végrehajtott pusztítás megdöbbentő, a tudományellenesség pedig, amely a rezsim médiájában tombol, egyszerűen érthetetlen.

A mélységben vagyunk, egy sötét helyen. Olyan emberek irányítanak, akiknek a tehetsége messze elmarad a szükségestől, és mi csak nézők vagyunk, tehetetlenül figyelve a történéseket.